Természet – Táj – Vadon
Thomas Kirchhoff (Fordítás/translation: Veronika Kalas)
[Hungarian translation of „Natur – Landschaft – Wildnis“ (Nature – Landscape – Wilderness) in „Dossier Umwelt“ published by the Federal Agency for Civic Education/ Bundeszentrale für politische Bildung – bpb, 09.03.2012)
A természet, táj és vadon szavak elsősorban pozitív jelentéssel bírnak a számunkra. Mi ennek az oka? Miért vágyódnak annyian a természet után? Miért védjük? Mi a különbség a természet, a táj és a vadon között?
Miközben ezekre a kérdésekre keressük a választ, a következőkhöz tartsuk magunkat: először is, hogy a természeti jelenségek megítélése kultúrafüggő, kultúránként eltér és ki van téve a művelődéstörténeti változások kényének-kedvének. A keresztény kultúra például évszázadokig a rettentő vadont látta megtestesülni a hegységekben; a XVII. század kezdetén kezdte csak az isteni fennköltség megnyilvánulásaként értelmezni és áhítatosan szemlélni; manapság már nem az istenfélelem a legfőbb oka annak, ha lenyűgöznek minket a hegyek (ld. alább). A második, amit nem szabad elfelejtenünk az, hogy a természetvédelem modern, csak a XX. század elejétől létező jelenség. Létrejöttének oka nem ökológiai válság volt, csupán az a (még ma is elterjed) kritika, hogy a kapitalizmus, iparosodás és városiasodás következtében eltűnnek a regionális szokások és hagyományok közti különbségek, s az emberek gyökértelenné válnak. Ezért akarták annyian megvédeni a hagyományos tájegységek területi jellegzetességeit és otthon voltát az iparosodott földhasználat okozta rombolástól.
Manapság főleg kétféle okból védjük a környezetet: a célorientált ok a természet használhatóságára vonatkozik (ld. alább), az érzelmi ok pedig esztétikai tulajdonságaira, valamint azokra a szimbolikus jelentésekre, melyekkel kultúránk mint tájat vagy vadont ruházza fel (ld. alább). Az etikai okok ezzel szemben másodlagosak: nem szolgáltatnak elegendő konkrét kritériumot arra nézve, hogy melyik természetet védjük meg. Ráadásul egyik szempont sem meggyőző – az érző lények iránti felelősségtudatot (pathocentrizmus) leszámítva.
A természetvédelem céljait társadalmi érdekek és kulturális értékek alapján határozzák meg. A természettudományok juttatnak hozzá azokhoz az ismeretekhez, melyek ezekhez a célokhoz hozzásegíthetnek minket – segítségükkel tudjuk például biztosítani egy-egy faj túlélését, vagy egy bizonyos szintre mérsékelni a globális felmelegedést. A környezeti változások következményeit is tisztázzák, többek között azt, milyen hatással van az éghajlatváltozás a növényvilágra. A természettudományok tehát racionális érvekkel támogathatnak konkrét természetvédelmi célokat. Arról azonban nem dönthetnek, hogy melyik célt kövessük.
A természet mint hasznos tárgy: erőforrások és ökoszisztéma
Amikor a természetet használhatósága alapján értékeljük, célorientált perspektívából szemléljük a dolgokat. A természet értékét ebben az esetben kizárólag használhatósága adja, azaz eszköz csupán egy általunk kitűzött cél elérésére; például az erdők hasznosítása mint a bútoripar anyagforrása. Számunkra mindenekelőtt ún. termelő és szabályozó funkcióként szolgál, amely megteremti számunkra egy egészséges, biztos és kellemes élet feltételeit. Az ökológiai folyamatok olyan megújuló erőforrásokkal látnak el bennünket, mint az oxigén (fotoszintézis által), az ivóvíz (szennyező anyagok lebomlásán keresztül), illetve az élelmiszerek és a megújuló nyersanyagok (növekedés révén). Az evolúciós folyamatok létrehozták azt a biodiverzitást, mely erőforrásként szolgál számunkra pl. az állattenyésztéshez és a géntechnológiához (fajok, gének), a gyógyszerészethez (hatóanyagok), illetve a bionikához (a műszaki termékek mintájául szolgáló természeti „találmányok”). A természeti folyamatok pedig akkor szabályoznak, amikor számunkra kedvező módon fenntartanak bizonyos környezeti feltételeket (a vizek öntisztulása, a kártevő-populáció kordában tartása természetes ellenségeik által stb.).
A környezet- és természetvédelem célorientált megközelítésének gondoskodnia kell a természetes termelő és szabályozó funkció megőrzéséről. Ezért tartjuk gyakran a természet részeit ökoszisztémáknak, vagyis különböző organizmusok és élettelen környezetük együttesének, melyek ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújtanak. A célorientált perspektívában a fajok védelme is helyet kapott, hiszen minden egyes faj potenciális erőforrást jelent. Vitatott azonban, hogy a fajok számával az ökoszisztémák stabilitása is növekszik-e.
A természet mint esztétikai és szimbolikus tárgy: táj és vadon
A természetvédelemben évtizedek óta olyan célorientált érvelés dominál, amelyet vélt vagy valós ökológiai korlátok támasztanak alá. Mindennapi értelemben véve azonban a természet mindenekelőtt érzelmi tapasztalatokra épülő tárgyat és helyet jelöl. Úgynevezett „eudaimonikus” értékkel rendelkezik, mert esztétikai jellemzői és szimbolikus jelentése miatt összeforrt egy jó és tartalmas élet eszméjével. E hétköznapi perspektíva feltétele, hogy többé már nem egy (természettől függő) vidéki-földművelő életet élünk, hanem egy városias és iparosodott, gépiesített (természettől eltávolodott) társadalmat alkotunk.
Azzal a felfogással szemben, amely a természetet hasznos eszközként tartja számon, az eudaimonikus értékrend nem a természeti jelenségek fizikai tulajdonságiból adódik. Következésképpen nem vezethető le a tudományos-ökológiai módszerekkel leírható sajátosságokból (ahogy egy festmény művészi értékét sem a megfestéséhez használt színek kémiai tulajdonságai adják). Sokkal inkább mi magunk ruházzuk fel értékkel a természetet, mégpedig kultúrafüggő észlelési és értelmezési minták alapján. Ezért érzékeljük, értelmezzük és értékeljük a természet ugyanazon szeleteit olyannyira eltérően, sőt ellentétesen. A természethez fűződő érzelmi tapasztalataink ugyan mindig szubjektívek és egyéniek, mégis kivétel nélkül kultúrafüggő és interszubjektív minták mentén mozognak, ezért vagyunk képesek őket megvitatni.
A „táj” és a „vadon” fogalma két hasonló észlelési és értelmezési minta eredményeként alakult ki. Eszerint, amikor tájról vagy vadonról van szó, nem egyfajta szántóföld vagy vízgyűjtőterület tárgyáról, nem egy tudományos módszerrel leírható természeti állapotról, és nem is az ökoszisztémáról beszélünk.
Táj: Ember és természet harmonikus egységéből eredő esztétikus egész és utópia
A „táj” szóhoz csak az újkorban kapcsolódott a mind a mai napig uralkodó esztétikai jelentés: „táj”-nak nevezték először festői szaknyelven azt az 1500-as években kialakult perspektivikus térábrázolásmódot, amely egy szép vidéket önálló egészként mutatott be. A fogalom a későbbiekben átszivárgott a köznyelvbe is, és felvette egy esztétikai perspektívából szemlélt vidék jelentését. Ebben a vidékben az érző szemlélő a természet (érintetlen táj) vagy a természet és az ember (ember alkotta táj) által formál vidéket harmonikus, önálló, konkrét egésznek látta.
Egy tájat leginkább egy dallamhoz hasonlíthatunk: mindkettő csupán szellemi elgondolásként létezik. Mert csak a képzeletünkben alkotnak az egyedi jelenségek, mint a hangok, illetve az erdők, a patakok és a rétek értelmes egészet. Ez az Egész pedig esztétikai érzékünkből ered. Manapság kultúránkban a tájak látásmódja (a felnőttek számára) magától értetődő, kulturálisan rögzült képesség. Emiatt vélheti tévesen az ember azt, hogy a tájak természet adta egységek.
Ha megállunk egy tájat szemlélni, annak komoly érzelmi jelentősége van: azért tudjuk most a világ szubjektív-esztétikai szeleteit egységként számon tartani, mert az ókor óta érvényes metafizikai elképzelés, miszerint a világ isteni alkotás, érvényét vesztette. Ezért a táji egység látásmódja paradox módon éppen a tárgyiasítást, individualizálást és az eltávolodást feltételezi, ez adja esztétikai voltát: Attól, hogy a természetet tudományosan egyedi jelenségekre tagolva vizsgáljuk, természeti erőforrássá tárgyiasítottuk és tőle eltávolodva (városban) tudunk élni – a haszonelvűséget félretéve még szemlélhetjük esztétikailag. Máskülönben nem tájakat látnánk, hanem egymás mellé helyezett, hasznosítható egyedi jelenségeket: erdőket (mint faforrás), patakokat (mint halászterület) és mezőket (mint élelemforrás). Annak köszönhetően tudjuk a földterületek egyes szeleteit önálló egészként szemlélni, hogy saját magunkra is szabad, öntudattal bíró egyénekként tekintünk, s nem az isteni rendben megszabott hellyel rendelkező emberekként.
Csupán a felvilágosodás idején kialakuló ember- és világkép tette lehetővé, hogy tájként tekintsünk a természetre. A felvilágosodás- és civilizációkritika azonban ennek újraértelmezéséhez vezetett. Többé nem szubjektív-esztétikai egészként értelmeztük az ember alkotta tájat, hanem „föld és ember” objektíve adódó területi egységeként: ebből a megközelítésből a táj egy történelmi fejlődési folyamat eredménye. Ebben a folyamatban az emberek természeti környezetüket a meglévő adottságainak megfelelően, a saját karakterükhöz igazodó módon használják és alakítják. Óvatosan, érzékenyen. Így formálta egymást kölcsönösen ember és természet. Ez ahhoz vezetett, hogy együtt egy példa nélküli egységet építettek ki, melynek esztétikai megtestesülése a gyönyörű táj.
Azóta szimbolizálja kultúránkban a táj – különösen a kis, iparosodást megelőző ember alkotta táj a maga sajátságos élőhelyeivel és őshonos állat- és növényfajaival – ember és természet harmonikus és tartós egységének utópiáját, melyet meg kell védeni a globalizációtól és az iparosodástól.
Ez a fajta tájfelfogás építette ki a klasszikus, tudományos tájismeret alapjait. Erre épültek a modern földrajz azon iskolái, amelyek a tájat rendszerteoretikusan ún. tájökoszisztémaként, azaz ökoszisztémákból (természet) és társadalmi-gazdasági rendszerekből (társadalom) álló egységes, kézzel fogható hatásegyüttesként értelmezik, amelynek fiziognómiai aspektusa a tájkép. Ezt a tájértelmezést vesszük alapul, amikor a hagyományos érintetlen tájakat általánosságban véve ökológiailag, társadalmilag és ökonómiailag fenntarthatónak véljük; amikor a táj szépségét e (vélt) fenntarthatóság kifejeződésének látjuk, és amikor az őshonos fajok történetileg kifejlődött, tájspecifikus biodiverzitásának megőrzését az ökológiai fenntarthatóság elengedhetetlen feltételeként kezeljük. Az ilyen értelmezéseknek köszönhetően azonban a szubjektív-esztétikai egész (a táj) fogalmát tévesen objektíven működő egészként (élő szervezethez hasonló ökoszisztémaként) interpretálják. Ezért idealizáljuk a feudális idők vidéki életmódját. És sokan figyelmen kívül hagyják, hogy a számunkra esztétikai és szimbolikus értékkel rendelkező érintetlen tájak közül több nem az ökológiailag fenntartható használat eredményeként alakult ki. Szélsőséges példa erre az észak-németországi Lünegurger Heide tájegység, amely az erdők túlhasználata folytán nyerte el mai alakját.
Ezzel nem áll szándékunkban vitatni, hogy a modern iparosodott földhasználat kevésbé fenntartható, mint az újkor előtti földművelő gazdálkodás. Inkább szeretnénk világossá tenni a következőt: nem lehet sem esztétikai-szimbolikus tulajdonságokról ökológiai-funkcionális tulajdonságokra, sem pedig az utóbbiról az előbbire következtetni. Mindez nem is az ellen szól, hogy megőrizzük a hagyományos, érintetlen tájakat. Csupán az erről szóló érvelést saját esztétikai-szimbolikus tulajdonságaira kellene alapozni. Ellenérvként a szép tájak ökológiai fenntarthatóságát szokás felhozni, így fennáll annak a veszélye, hogy a tájak esztétikai-szimbolikus tulajdonságaihoz fűződő érdeket ökológiai korlátként állítják be. Ezáltal a kevesek érdeke közérdekként jelenik meg.
Vadon: a szimbolikus ellenvilág
A vadon mindig természet, ha a kulturális és civilizációs rend ellenvilágaként értelmezzük, s ezáltal kontrollálhatatlanságát hangsúlyozzuk. A vadont, elsősorban az erdőségeket az egész középkorban a gonosz lakhelyének tartották, amit mindenképpen kerülni kellett. Manapság azonban már elsősorban pozitív jelentésekkel bír, melyek az újkor kezdete óta alakultak ki, s a következő gondolatalakzaton alapulnak: először is kritikával illetjük az ember alkotta társadalmi rendet. Másodszor, az ember és a természet újkor óta létező elkülönülését elidegenedésként értelmezzük. Így válik harmadjára rend és elkülönülés hiányában a természet pozitív, ősi mássá.
Hogy a vadon e gondolatalakzat keretein belül melyik speciális jelentést kapja meg, az több tényezőtől függ: saját emberképünktől, a társadalmi eszményektől, valamint a szabadság, értelem és rend fogalmaitól, melyek ezekhez mindig szorosan kapcsolódnak. A vadon tehát számtalan olyan jelentéssel bír, melyek részben ellentmondanak egymásnak.
Egy térséget nem az tesz vadonná, hogy mentes minden emberi hatástól, hanem az a tény, hogy a kulturális és civilizációs rend ellenvilágaként tekintünk rá. Ehhez az is elegendő, ha a térség az őt szemlélő számára legalább egy fontos szempontból nem ember alkotta. Ez a magyarázata annak, hogy egyesek például a barnamezők természetes vegetációjára is vadonként tekintenek, míg mások szemében egy érintetlen vidék már attól veszít „vadonságából”, hogy természetvédelmi területté nyilvánítják.
Kultúránkban manapság a vadonnak két pozitív jelentése dominál: az első szerint a vadon egy ősi, tökéletes rendű utópia szimbóluma, melyet az ember elpusztított, így mára az emberiség elidegenedett mind a külső, mind saját belső természetétől. A vadon civilizációs elidegenedés alóli feloldozást, ősi paradicsomi állapothoz való érzelmi közelséget, valamint természetes rend utáni vágyat jelent.
A vadon kultúrtörténete folyamán különféle módokon határozták meg ezt az ősi természetes rendet. A fizikoteológiai istenérv úgy ábrázolta mint Isten alkotta, harmonikus és teljességgel célszerű rendet, mely összetettsége miatt az emberek számára felfoghatatlan, azonban esztétikai-intuitív alapon megragadható, ha a felhasználás és megértés minden szándéka nélkül, elmélyülten szemléljük a természetet. A felvilágosodás bírálói szerint, mint amilyen Rousseau is volt, a vadon az erkölcsös természetes állapotot testesíti meg, melyben a „nemes vadak” egymással és a természettel harmóniában élnek, mivel még saját maguk határozzák meg magukat, nem pedig a civilizációs külsőségek és látszatszükségletek. Az ökológiai világképek befogadták az kezdeti, tökéletes rend eszméjét. Hittek egy kezdeti, sértetlen természetes egyensúly létezésében, illetve az ősi, sértetlen, egészséges ökoszisztémákban, melyek önmagukat szabályozzák és zárt anyagkörforgásukkal biztosítják önfenntartásukat. Ebbe a rendbe az emberiségnek beilleszkednie kellene, nem pedig ezt elpusztítania a rövidtávú felhasználhatóság érdekében.
A második domináns jelentés szerint a vadon kulturális és civilizációs rendtől szimbolikusan (és szó szerint is) mentes hely, mely felment a civilizációs nyomás alól. Lenyűgözhet minket, mert vágyódunk az ősibb, zabolátlanabb és személyesebb tevékenységek után, s egy időre szabadulni vágyunk a civilizált élet konvencióitól és szabályaitól. Az eszményi vadon tehát egy szabályoktól stb. mentes vidék, ahol csak természetes korlátok léteznek: a külső természet, mint az időjárás és a nehezen járható utak, illetve saját belső természetünk a testi szükségletek képében. De a vadon magával ragadhat mint a hagyományos tájkép ellenvilága is, ha elvből elutasítjuk az előbbi által képviselt értékrendszert. Romantikus helyként is tekinthetünk rá, ahova kiszabadulhatunk egy technológia és racionalitás vezérelte társadalomból.
(Zitiervorschlag: Kirchhoff, Thomas 2016: Természet – Táj – Vadon [Version 1.0]. Fordítás: Veronika Kalas). In: Kirchhoff, Thomas (Red.): Lexikon naturphilosophischer Grundbegriffe. www.naturphilosophie.org.) (Hungarian translation of „Natur – Landschaft – Wildnis“ in „Dossier Umwelt“ published by the Federal Agency for Civic Education/ Bundeszentrale für politische Bildung – bpb, 09.03.2012)
Literatur
Eisel, Ulrich (1982): „Die schöne Landschaft als kritische Utopie oder als konservatives Relikt“. In: Soziale Welt 33, S. 157–168.
Großklaus, Götz & Oldemeyer, Ernst (Hg.) (1983): Natur als Gegenwelt. Beiträge zur Kulturgeschichte der Natur. Karlsruhe.
Hard, Gerhard (1982): Landschaft. In: Jander, Lothar; Schramke, Wolfgang & Wenzel, Hans-Joachim (Hg.), Metzler Handbuch für den Geographieunterricht. Ein Leitfaden für Praxis und Ausbildung. Stuttgart. 160–171.
Kirchhoff, Thomas & Trepl, Ludwig (Hg.) (2009): Vieldeutige Natur. Landschaft, Wildnis und Ökosystem als kulturgeschichtliche Phänomene. Bielefeld.
Kirchhoff, Thomas, Vicenzotti, Vera & Voigt, Annette (Hg.) (2012): Sehnsucht nach Natur. Über den Drang nach draußen in der heutigen Freizeitkultur. Bielefeld.
Körner, Stefan; Nagel, Annemarie & Eisel, Ulrich (2003): Naturschutzbegründungen. Bonn: Bundesamt für Naturschutz.
Piechocki, Reinhard (2010): Landschaft – Heimat – Wildnis. Schutz der Natur – aber welcher und warum? München.
Piepmeier, Rainer (1980): „Das Ende der ästhetischen Kategorie ’Landschaft’“. In: Westfälische Forschungen 30, S. 8–46.
Ritter, Joachim (1974): Landschaft. Zur Funktion des Ästhetischen in der modernen Gesellschaft. In: Ritter, Joachim (Hg.), Subjektivität. Sechs Aufsätze. S. 141–163 & 172–190.
Schama, Simon (1996): Der Traum von der Wildnis. Natur als Imagination. München.
Seel, Martin (1991): Eine Ästhetik der Natur. Frankfurt/M..
Simmel, Georg (1957): Philosophie der Landschaft. In: Landmann, Michael (Hg.), Brücke und Tür. Essays des Philosophen zur Geschichte, Religion, Kunst und Gesellschaft. Stuttgart, S. 141–152.
Smuda, Manfred (Hg.) (1986): Landschaft. Frankfurt/M..
Stremlow, Matthias & Sidler, Christian (2002): Schreibzüge durch die Wildnis. Wildnisvorstellungen in Literatur und Printmedien der Schweiz. Bern.
Trepl, Ludwig (1997): Ökologie als konservative Naturwissenschaft. Von der schönen Landschaft zum funktionierenden Ökosystem. In: Eisel, Ulrich & Schultz, Hans-Dietrich (Hg.), Geographisches Denken. Kassel: Gesamthochschulbibliothek, S. 467–492.